.: 2010

Vécsi Nagy Zoltán, Székelyudvarhely

Megnyitóbeszéd

Könnyen belátható okokból, a képzőművészeti tevékenység egyik legvitatottabb területe a köztéri szobrászat. Különösen nálunk kelet-közép Európában, ahol a nyilvános terekben felállított szobrok, mindig az éppen aktuális hatalom kurrens politikai céljait, szimbolikus erejének kinyilvánítását szolgálták és a korábbi hatalom ellen folytatott kultúrharc eszközei voltak. Reményeinkkel táplált illuzióink foszlanak szét, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy olyan átmeneti korban, mint amilyen a mostani, ez a küzdelem nem hogy csitulna, de még intenzívebbé is válik, mert a politikai átmenetre jellemző egyidejűsége az ellentétes céloknak és érdekeknek a kultúrharcot csak tovább indukálja.
A nyilvános tér uralmáért folyó marakodásban a köztéri alkotások megrendelői a praktikus szempontok, mint amilyen a olcsóság, gyorsaság, közérthetőség, ünnepélyesség , reprezentatívitás stb. érvényesítésén túli célokat, amelyek összefüggenének a művészet mindenkori eszményeivel, vagy különös, korhoz kötött és helyi követelményeivel, szinte egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben tartottak szem előtt. Így válhattak a köztéri szobrok egyre-másra a közizlés foglyaivá, olyanokká amelyek Robert Musil nevezetes, meglehetősen keserű megállapítását igazolják: “Nincs a világon még egy dolog, ami olyannyira láthatatlan lenne, mint egy emlékmű”
Ezt a rossz hagyományt sikerült megtörnie Éltes Barnának, az általa létrehívott sepsiszentgyörgyi JELEK című szobrásztábor programjával. Ennek a jól szervezett alkotói szimpozionnak sikerült elkerülnie, hogy konkrét politikai-kulturális eseményhez, nevezetes évfordulóhoz kötődjön. Az immár másodjára megszervezett szobrásztábor, éppen azzal nyerte el rangját, hogy általánosabb, közérdekű célokat követ, esztétikai-szellemi térszervező funkciót lát el. Ha e művészeti akció által mozgásba hozott erők aktivitását küzdelemként próbáljuk leírni, akkor az derül ki, hogy itt az ellenfél nem egy másik hatalmi, kulturális identitás, hanem éppen annak a HIÁNYA, az újkori városkép, jelesen a tömbháznegyedek, és azok környékének vizuális, lelki -szellemi sivársága.
A táborban létrejött alkotások pedig, nem a megrendelők propagandisztikus érdekeit, hanem kizárólag azt a mindenkori egészséges alkotói ambíciót jelenítették meg, amely felvállalva a művészet szakmai tradícióinak méltó folytatását, de az egyéniség hitelességének erejét is mozgósítva, szembe helyezkedett az erőltetett ütemben felépült város nyilvános tereinek kaszárnyaszerű otromba funkcionalításával, spirituális sekélyességével, személytelenségével.
A művészi-alkotói feladat megvalósítását meglehetősen behatárolta, hogy adott volt egy cserefa rönk és két hét, ami alatt létre kellett hozni a művet, valamint a sajátos körülmények: az egymás melletti alkotói munka ösztönző-gátló ereje, ami a közös munkaterületnek volt velejárója, de leginkább annak, hogy az a városi parkban, a közönség és a média számára akadály nélkül megközelíthető nyilvános tér része volt.
A JELEK szobrászai számára nemcsak az elkészült és később általuk kiválasztott helyszínen felállított alkotásokon keresztül megteremthető kapcsolat minősége jelentette a művészi feladatot, de maga az alkotói folyamat történéseinek félig-meddig spontán “public art” processzusként való tálalása is. Nem mindig könnyítette meg a szobrászok dolgát az a körülmény sem, hogy az adott földrajzi-kulturális környezetben, nevezetesen a Székelyföldön, a rönkből alakított plaszikának olyan erős tradíción alapuló elő-mintái vannak, mint a népi és népies faragók által létrehozott konkrét jel funkcióval rendelkező fejfák-kopjafák-gömbfák, kapubálványok, kapuzábék. Ezeknek állítói jellemzően az állandót, a közösségre jellemzőt, a tipikust keresték a megvalósítandó “alkotásban”, ellentétben a szobrászművészekkel, akik az egyetemessel és örökévényüséggel is társítható kortárs szellemiség követeiként, bevallottan vagy sem, de ösztönösen is mindig az egyedit, a sajátost próbálják érvényre juttattni.
Éppen az egyénire való törekvésből származik ezeknek az alkotásoknak az elidegenedett környezetet humanizálni képes ereje. Az ami ezeket a szobrokat mégis összeköti a népi hagyomány faragványaival, az az amit mi magyarok Bartók-i modellnek szoktunk hívni, s amihez rokonítható szellemiséget a térség népművészetéből kinőtt és arra máig hatással levő Brâncuşi-i életmű képvisel. De egy általánosabb társadalomformáló kortárs szellemiséget is képviselnek ezek a szobrászok amikor, ahogyan Éltes Barna fogalmazott „geometrikus betonkörnyezetben felállítanak egy organikus formát”.
Így tett Bara Barnabás is, amikor Idolnak nevezett absztrakt alkotását kissé antropomorffá alakította, hogy az kontrasztokban erőteljes formái ellenére megtartsa címéhez méltó spiritualitását. Inkább kiáltásként, mint fohászként hat Berze Imre Idézet című, furfanggal alakított, népi szerkezetekre emlékeztető, attól éppen szerves formáiban szándékoltan különböző, égre felnyúló oszlopa. Hasonló szellemű Éltes Barna, Szerelem című, a témájához illően bensőségesebb és teljesen ki nem bontott plasztikai tartalékait sejtetve kínáló, a faanyag rönk jellegét is megőrző szobra. Gergely Zoltán - nyelvi játéknak is felfogható “A három szék” című - munkáját az előbbivel ellentétben, bravúrosan alakítja több elemből álló, kvázi figurális szobor-kompozícióvá, szinte megtagadva az anyag kínálta alapformát, az anyagszerűséget karakteres felület-alakítással kompenzálva. Érdekes, hogy Hosszú Zoltán Fel című munkája minimál - geometrikus jellege ellenére, jól megválasztott arány-rendszerének és a farönk természetes szerkezetét ügyesen kijátszani tudó agyafúrtságának köszönhetően szintén ellenpontja tud lenni a lakótelepi házak merev mértani rendszerének. Madaras Péter az, aki formailag legtávolabb merészkedett a szobrásztábor szellemétől azzal, hogy feldarabolta a rönköt és egy természet és bizonyára gyerekbarát szabadtéri - és mint ilyen, kissé landart-os szellemű installációt hozott létre, Égi áldás címmel. Nagy Sándor Zoltán inkább a fa megmunkálás módjával tartott távolságot a többiek - lényegében fafaragó hagyományokra támaszkodó alkotói módszerétől, azzal, hogy fűrészüzemben darabolta fel a rönköt és az így nyert deszkákból szerkesztett egy kipattant biztosítótűre és ezzel talán nem szándékoltan, de szerencsésen a Baász Imre világára is emlékeztető Szék-jel-et. A helyi szobrászat idősebb tekintélye, Petrovits István a kiválasztás és a minimális beavatkozás egyszerű gesztusával alakította rönkjét szoborrá, eget tartó, a tavalyi tábor hangsúlyos, evilági női változata után, az idén az ősiséget és a klasszikus meghatározottságot sugalló androgün Kariatida II-vé.
Pokornyi Attila őkó gondolkodása egyértelmű, Talajszabályzó-ja, mint szobrász alkotta forma, nemcsak modellezi a természet szüntelen körforgását, de szokatlan elhelyezésével olyan benyomást kelt, mintha címével összhangban tényleg a talaj minőségének javítását végezné, egy kissé gépekre is emlékeztető módon, de leginkább úgy, mint az arra legalkalmasabb élőlények, pl. egy földi giliszta. Végül, Sebestyén Róberté az az alkotás, amely a legközelebb áll ahhoz az expresszív, figurális plasztikákat faragó szobrászi hagyományhoz, amelynek legmarkánsabb képviselői a Szervátiuszok. Mártír-ja láttán nem tudok eltekinteni egy távoli, de érzelmileg hozzánk közel álló kultúra kínálkozó analógiájának megidézésétől, az indiánok kínzócölöpeitől. Kiterjesztve az aszociációt a tábor által eddig felállított és a jövőben még remélhetőleg gyarapodó anyagára, különös látomás rajzolódhatik elénk, sajátos totemoszlopokat azaz címeroszlopokat láthatunk, amelyeken egy egész szobrásznemzedék örökíti a hely szellemét utódaira.

Bara Barnabás, Csikszereda

Göb